VÁLTSÁG

Neki sebei voltak, hogy nekünk ne legyenek,
hogy nekünk ne égjenek, gyógyulva hegedjenek.
Hordott keserû átkot, hogy mi átoktól mentek,
bûnt, egy világnak szennyét, hogy mi tiszták és szentek,
kegyetlen kínhalált, hogy mi élõk lehessünk.
És gyûlöletbõl ácsolt, kemény keresztet hordott,
hogy szeressünk, szeressünk, harmadszor is szeressünk.

S ha nekünk mégis vannak sebeink,
mélységes mélyek, be nem gyógyulók,
behegedõk, megint kiújulók,
véres, halálos, szörnyû sebeink...
és ha másoknak nem áldás vagyunk,
ha nem úgy élünk, járunk idelenn ,
hogy aki lát, azt mondja: kegyelem...
Ha mi hordjuk a bûnünk nyomorát
és esünk, bukunk, botlunk végtelen,
akarva, akaratlanul...
s olyan halálos-holt az életünk,
mintha temetõ volna a szívünk,
halál fuvalma a leheletünk...
ha gyûlölködünk és nem szeretünk: ítélet.

Nem volna váltság, nem lenne ítélet.
Akkor élnénk, ahogy lehet.
Sebekkel, kínzó fekélyekkel, verten,
bûnünk hordozva, rabul, leteperten,
s nem lenne, aki ítéletre vonná

a mi halálos, átokvert utunk,
ha egyszer máskép nem tudunk,
élnénk, ahogy lehet.
Tisztaság, szentség, áldás, szeretet
örök elérhetetlenül
tündökölnének a létünk, felett.

De most olyan elérhetõ közel,
olyan hívogatóan tündökölnek.
Miénk lehet a tisztaság, a szent,
halálon, poklon diadalmas élet.
Van váltság! S van, ha nem fogadjuk el: ítélet.