JEANNE

A kislányt Jeanne- nak hívták. Tíz éves volt és félvér, egy francia prémkereskedõ és egy keresztény indián asszony törvényes gyermeke. Immár árva. Édesanyja röviddel a szülés után meghalt. Édesapja nevelte határozott következetességgel és nagy szeretettel. A férfi soha többet nem nõsült meg. Veszélyes élet volt az övé. Nem talált olyan nõt, aki felvállalta volna egy árvával együtt. Túl nagy felelõsség volt az ellenségektõl és vadállatoktól hemzsegõ puszta közepén. Jeanne gyermekkora hamar véget ért. Hat éves korától besegített a háztartásba. Nemsokára teljesen õ viselt gondot rá. Mégsem panaszkodott. Fõzni nagyon szeretett. Varrni is. Minden házimunkát mûvészetnek tartott, még a takarítást is. Ezért tudta élvezni. Apja olvasni, írni is megtanította. Naponta forgatta a Bibliát. Igaz, nem sokat értett belõle. De azzal tisztában volt, hogy a környezõ csodálatos és vad természet egy mûvészi alkotás, egy mestermû. Nyilván egy ilyen rendkívüli alkotásnak a leghatalmasabb személy az alkotója. Jeanne minden teremtményt és földrajzi képzõdményt nagyon egyedinek, mégis jellegzetesnek talált. Tudta, hogy itt a Földön minden múlandó. Az emberi élet része a halál is. Sok ilyen esetet látott. Fagy, háború, nyomor, betegség, emberi ostobaság és kegyetlenség szedték áldozataikat a messzi északon. A tisztes öregkort ott nem ismerték. Jeanne ebbe nõtt bele. Édesapja halála azonban nagyon megviselte. Igazán egyedül maradt. Fehér rokonai messze éltek, Európában. Nem is tudtak róla. Édesapja Franciaországban egy nemesi család tagjaként a hugenottákhoz tartozott. Az üldöztetés elõl jött Amerikába, hitéért lemondva rangjáról és az azzal járó összes elõjogról és vagyonról. Felvállalta a közrendûség kemény sorsát. Prédikált az indiánok között és megnyerte az egyik törzs fõnökét Krisztusnak. Vele együtt megtért a törzs fele. A többi indián azonban ragaszkodott pogány vallásához és elköltözött a fõnök falujából. Ide tartozott Jenne anyjának, Julianne-nek rokonsága is. A kislányt apja halála után elvitte nagynénje. A törzs szokásai szerint az árva rokonai családjának tulajdona, cselédje volt. Különösen igaz volt ez a megvetett félvérekre. Anyja nõvére tartotta is magát ehhez. Kegyetlenül bánt vele. Egész nap keményen dolgoztatta. Ez még nem volt baj, hisz Jeanne kis gyerek kora óta egyedül viselte apja háztartásának terhét. Hanem a verések… A nagynéni dühében még a Bibliát is elégette, annyira gyûlölte a kereszténységet. A gyáva ember vallásának tartotta, Jézust pedig gyengének. Jeanne sokszor nem kapott enni. Ha a nagynéni elégedetlen volt a munkájával, akkor éheztette. Ha mégis adott neki enni, akkor abból, amit a kutyáknak és a malacoknak löktek oda. A néni két nagy fia sem volt irgalmasabb hozzá. Ha szerét tehették, kegyetlenkedtek vele, kínozták, basáskodtak rajta, otromba tréfákkal szórakoztatva magukat és barátaikat. Jeanne rongyokban járt, télvíz idején lyukas, kinõtt mokaszinban. Unokatestvérei lusták, részegesek voltak. Ha megtehették, a férfimunkák javarészét is vele végeztették el. Egyszer azonban egyikõjük egy asszonnyal tért haza.
- Öltözz, te béka! – rántotta fel az éjszaka közepén a földön heverõ rongyokról Jeanne-t. – Mától kezdve nincs rád szükségünk! Nem zabáltatunk többé! Menj, amerre látsz! Keresd meg az apád rokonságát vagy dögölj meg! Bánom is én. Itt nem maradhatsz többet!
Jeanne-nak nem sok ideje volt arra, hogy szedelõzködjön. Útravaló nélkül kidobták a téli éjszaka közepén a prérire. Elõször, mint minden nap, hálákat adva az Úrnak, imádkozott nagynénje családjának megtéréséért. Aztán tanácsot kért Istentõl, mit tegyen. Hamar megérlelõdött szívében az elhatározás, hogy elmegy a városba. Nagy békessége volt efelõl. Feltekintett a csillagokra és betájolta a nyugati irányt. Nem sokszor járt a fehérek falujában, de a gyülekezeti házban tartott istentiszteletekre elég jól emlékezett. Ott mindenki ismerte és tisztelte az édesapját. Senki sem firtatta rajta a származását. Mindig szeretet vette körül. Vágyódott a gyülekezetbe. Elindult. Hevenyészett ruhácskája kezdetben még tartotta valahogy teste melegét, de aztán fokozatosan átadta helyét a préri csontig hatoló hidegének. Jeanne ujjai úgy fájtak, hogy ordítani tudott volna. Könnyei folytak a maró fagytól. Végtagjai egyre inkább elgémberedtek. Nem akartak engedelmeskedni. Fogait összeszorítva, makacsul vonult elõre a város felé a metszõ pusztai szélben. Hirtelen elfáradt. Kétségbeesett.
-Istenem, hol vagy? Segíts! – kulcsolta össze fagyott ujjait dacolva a végtelen fájdalommal, amit ez a mozdulat okozott neki.
Ekkor körülnézett. Döbbenten vette észre, hogy vadállatok szállingóznak egy irányba a város felé, mintha hívná õket valaki. Mintha összebeszéltek volna. Az éjszaka világosabbnak tûnt. Még a hó is világított. A vadak nem bántották Jeanne-t sõt utat tapostak elõtte a térdig érõ hóban! Hang nélkül vonultak. A kislány félelem nélkül követte õket. Nem gondolt semmi másra csak arra, hogy elérje a várost. Tudta, hogy ott várnak rá. Hajnalban feltûntek a fehér emberek házainak körvonalai a szemhatáron. Az állatok megálltak és mintha búcsúznának biccentettek Jeanne felé, amint elment köztük. A lány odaért a város határához. Végigbotladozott a hevenyészett, egyemeletes faházakkal határolt fõutcán. Még egy lélek sem mutatkozott kint. Minden csendes volt. Egyszer csak megpillantott valami ismerõs dolgot. A kereszt volt az egy magas ház tetején! Jeanne még sohasem látott katolikus templomot, de tudta, hogy az is Isten háza. Utolsó erejét összeszedve sántikált a templomajtó felé. Egy örökkévalóságnak tûnt, mire odaért. Nem gondolkodott, lenyomta a kilincset. Isten háza mindenki elõtt nyitva volt a nap minden órájában, befogadva az idegeneket, menekülteket, átutazókat nemre, korra, származásra való tekintet nélkül. Jeanne beesett az ajtón. Nagyon szomjas volt. A falon egy kõ tálban megpillantotta a vizet. Még sohasem látott szenteltvíztartót. Inni akart. Föléje hajolt és belenézett. Szívét a szeretet és a hála melegsége öntötte el. Könnyei eleredtek. Tudta, hogy megmenekült. A halovány gyertyafénynél Jézus arca nézett vissza rá a víztükörbõl.