ISTEN LÉTEZIK

Isten létezik

Egy nap a góré megjelent a brigád elõtt és bemutatta Józsit. Elõtte azonban még 'sokszemközt' mindenkinek elmondta, hogy 'rendesnek' kell lenni vele, mert 'speciális'. Mindenki döbbenten nézett rá. Nem értettük, mire gondolt. Az új kolléga rettegett a sötétben, mint egy gyerek és irtózott a tömegtõl. Ezért az õ lett az éjszakai portás. Így este is nappali fényben dolgozott és nappal egyedül aludhatott a szálláson. Az emberek nehezen fogadták be. Gúnyolódtak vele. Úgy hívták, hogy 'Bolondgomba'. Ha tehették, mindenféle otromba tréfát eszeltek ki ellene. Születésnapján vettek neki egy tortát. Hogy jól láthassa az égõ gyertyákat, lekapcsolták a villanyt, amikor bejött a klubszobába. Szegényt úgy kellett fellocsolni. A fõnök nagyon mérges volt, ám munkaidõn kívül nem tehetett semmit. Szerencsére Józsi nem volt sértõdõs. Sajnos már hozzászokott ezekhez az ugratásokhoz. Egyébként is kilógott a bandából. Betegsége miatt gyógyszereket szedett, ezért nem járt a többiekkel kocsmázni. Magányos volt már a munkabeosztása miatt is. Amikor a többiek elindultak a mûszakba, õ akkor jött haza, amikor hazaérkeztek, akkor készülõdött a portára váltani. Végül is örült ennek. Így kevesebbet találkozott a brigáddal. Nem szekálták annyit. A munkásszállás egy nagy faházban volt. Az épület másik felét egy gyülekezet bérelte. Józsit az egész eleinte egyáltalán nem érdekelte. Általában õ vállalta el a szálláson a nagytakarítást. Külön pénzt kapott ezért. Egy ilyen alkalommal a port törölgetve furcsa hangokat hallott a szomszédból.
- Valami elõadást tartanak. - gondolta magában és hallgatózni kezdett.
Régóta érdekelték a tudományok, a történelem, a biológia, az élet rejtelmei. Gyerekkorában gimnáziumba akart menni. A szülei így is magántanulóként taníttatták a tömegiszonya miatt. De fiatalon meghaltak egy balesetben. Józsi tizennégy évesen elárvult. Rokonai nem voltak. Speciális intézetbe került, ahol mindenféle vizsgálatok sorának vetették alá. Ez évekig tartott. Addig hányódott-vetõdött mindenfajta értelmes elfoglaltság és tanulmány nélkül. Mire ennek vége lett, Józsi nagykorúvá vált és ott állt szakma és érettségi nélkül az önálló élet kapujában. Nyolc általánossal a legértelmesebb ember is elveszettnek érzi magát a világban. Józsi portásnak jelentkezett egy gyárba. Szerette azt az állást. Az elején a fõnök elmondta neki, mi lesz a dolga. Az udvari munkákat becsülettel elvégezte. Nem volt rá panasz. Sokat olvashatott a portán. A fizetésébõl meg tudott élni. Mint ahogy mondtam, a munkásszálláson lakott. Szomszédaival jól kijött. Ugyan nem ismerte õket, de eleinte nem is érdekelték túlságosan a mosolygós udvariassággal köszöngetõ arcok. Tudta, hogy összejöveteleket rendeztek, ahol fiatalok, idõsek és családok is megjelentek. Túlságosan zárkózott volt. A hívõket azonban még õ is csodabogaraknak tartotta. Õt inkább a tudományok érdekelték és a természet. Kíváncsi volt a világegyetem mûködésére. Mindent elolvasott, ami errõl szólt. Lassan minden összeállt benne. Észrevette, hogy a dolgok milyen szabályosan összeillettek és harmóniában mûködtek. Amint ebben gyönyörködött egyre jobban izgatni kezdte a kérdés: jó, jó, mindez szép, de mi a célja? Minek ez az egész univerzum, különösen a Föld az emberrel, ha úgyis elpusztul? Minek az értelem, a kultúra, a tudomány, ha sorsunkban nem különbözünk az állattól és fõleg a gyermekvállalás, ha úgyis mind meghalunk?
Ott állt a falnál a portörlõ ronggyal kezében. Errõl gondolkodott és közben hallgatózott. A szomszédban a Bibliáról volt szó. Józsi szeretett olvasni. A történelem és a vallások is érdekelték, de csak mint tudományos tárgyak. A keresztények hitét valamiféle különcségként kezelte. Korábban karácsonykor, húsvétkor volt már néhányszor templomban. Csak a hideg falakra és az unalomig ismételt rideg, gépies ceremóniákra emlékezett... és csupa idõs emberre meg gyerekre. A szomszédokat azonban nem tudta ebbe beleilleszteni. Valahogy annyira mások voltak, mint a vallásossággal kapcsolatos élményei. Mosolygós, barátságos arcok, de semmi tolakodás... és közvetlenség. Már többször is megszólították. Próbáltak vele a Bibliáról és Jézusról beszélni, de mindez annyira távolinak tûnt számára. Udvariasan elutasította közeledésüket. A fóbiája miatt semmi sem taszította annyira, mint az emberekkel telezsúfolt zárt gyülekezeti terem. Most azonban õ maga volt kíváncsi arra, mi folyt odaát. A vékony falon át a lelkész Jézusról beszélt, mint emberrõl, a Bibliáról, mint hiteles, írott történelemrõl. Józsi így még soha sem gondolt rájuk. Pedig értelmes ember volt. Az üzenet felkeltette érdeklõdését. Titokban megnézte a szomszédok kapualjában a faliújságot. Ezentúl minden istentisztelet és egyéb gyülekezeti alkalom alatt ott állt a szobája falánál és fülelt. Még jegyzetelt is közben, mint ahogy egy egyetemen szokás. Ha épp egyedül volt és a szomszédságban nem folyt semmi rendezvény, elõvette a füzetét és olvasgatta. Minden jegyzet alá kérdéseket írt, amelyeket az utolsó elõadás szült benne. Elhatározta, hogy ha egyszer lesz bátorsága, ezeket felteszi a lelkésznek. A legtöbbjét azonban hamarosan kihúzta, mert a következõ üzenetek valamelyikében választ kapott rájuk. Olyan volt, mintha valakivel beszélgetett volna. Akkor kezdte sejteni, hogy Isten létezik. A dolog egyre inkább izgalomba hozta. Egy alkalommal a lelkész Krisztus haláláról és feltámadásáról beszélt. Józsinak a halál nem volt ismeretlen, hisz korán árvaságra jutott. De a feltámadás? Hát az meg mi? A lelkész tárgyilagosan fejtette ki a témát, mint egy rendõrségi szakértõ. Józsi lelki szemei elõtt kibontakozott az egész dráma. Minden porcikáján érezte a Gecsemáné hajnalának hidegét, a Golgota fájdalmait, a megfeszíttetés gyötrelmeit. Minden olyan valóságosnak tûnt. A könnyei folytak, a szíve megtelt méltóságteljes, fájdalmas szeretettel. Alig tudta elviselni a kínokat. Mégsem jutott eszébe felkiáltani, hogy: elég, elég! Emelkedni kezdett. Kezei és lábai inain, csontjain egyre jobban érezte a teste súlyát és a szögek helye égetõen fájt. Fulladt. A kulcscsontja feszült, akadályozta a levegõvételben. Lenézett és látta az embereket. Furcsamód ott voltak köztük a kollégái is. Gúnyolódtak, köpködték, kõvel, moslékkal dobálták. Haragos szemrehányásokat tettek, olyasmikkel vádolták, amit sohasem tett meg. Szánalommal tekintett le rájuk. Mindent megtett volna, hogy megmentse õket ebbõl a nyomorult állapotukból. Magára vette volna minden terhüket, bûnüket, gondjukat, csak hogy szabadnak lássa õket. Tudta, hogy erre képtelen lett volna. Hiszen ez Isten dolga. Érezte gyarlóságát, a halál fenyegetõ közelségét és ez még sürgetõbbé tette vágyát az Úr közelsége iránt.
- Hiszem, hogy bûnös vagyok. Kérlek, bocsáss meg nekem, Uram! Te vagy az én Megváltóm! – mondta mély meggyõzõdéssel.
Nagy nehezen balra fordította fejét és belenézett Jézus szemébe…

A brigádot átrendelték máshová dolgozni. Mire visszajöttek vidékrõl, Józsi már nem volt a szállón. Társai a többi munkástól megtudták, hogy elfelejtette bevenni a gyógyszereit, kómába esett és elvitte a mentõ. Senki sem kereste. Mindenki azt mondta, hogy meghalt. Az egész dolog úgy, mint õ maga is, elfeledõdött.
Évek múlva Józsi volt kollégái együtt mentek haza a munkából. Erõsen sötétedett. Az utcán a forgatagban egy fiatalembert hatalmas tömeg vett körbe. Az utóbbi idõkben ez mindennapos volt. Az újdonsült demokrácia jelenségei közé tartoztak a hordószónokok. A munkások nem tulajdonítottak túl nagy jelentõséget az utcai gyûlésnek. A kíváncsiság mégis odavitte õket. Annak elõtte több évtizedig semmit sem hallgathattak, csak azt, amit nekik központilag elõírtak. Most minden érdekelni kezdte õket is. Közelebb húzódtak. A fõnök döbbenten bámulta a fiatal szónokot, aki Krisztusról és Isten szeretetérõl beszélt nagy lelkesedéssel. A mindenség Teremtõjérõl és Uráról, Aki a szeretet miatt magát megalázva emberként megszületett, tanított, hirdette az Igét, szenvedett és meghalt a bûneink bocsánatára. Ez a szeretet olyan erõs volt, legyõzte a poklot és a halált is. Úgy beszélt Róla, mint aki személyesen ismerte. Hitelesen. A munkások ámulattal hallgatták. A fõnök az emlékei között kutatott. Rengeteg emberrel volt dolga az utóbbi három évtizedben. A srác arca azonban nagyon ismerõsnek tûnt valahonnan. Hirtelen ijedten hátrált egy lépést, mintha szellemet látott volna.
- Mi a baj, góré? – kérdezett rá egy öreg melós.
- Egy életem, egy halálom, azt a fazont ismerem! – mondta a fõnök és a pódiumon beszélõ hittérítõre mutatott.
Az öreg csodálkozva nézett rá.
- Nézd meg magad is jobban. – mondta a fõnök.
- Tényleg! Ez hihetetlen! – döbbent meg. – Hiszen ez a Józsi!
- Nem, ez Isten… - mondta elgondolkodva a fõnök, aki addig a pillanatig megrögzött szocialistának vallotta magát, - úgy értem, idáig egyáltalán nem hittem Benne, de most már tudom, hogy létezik!