SZÓ NÉLKÜLI SZERETET

'…megpróbáltam kifejezni, hogy milyen rendkívüli ereje van, amikor az ember nem beszél, csak sugárzik. Ül a betegágy szélén, fogja a beteg kezét, az pedig érzi, hogy en­gem valaki szeret, valaki meglátogat. Van akinek már tényleg nem tudunk semmit mondani, csak csöndben vagyunk. És VAGYUNK. Legfeljebb elmondjuk együtt a Miatyánkot.

A teológián a lelki gondozásra készülõknek többek között magyaráztam a nonverbális ciononiáról. Ez tudományosan hangzik, ma­gyarul egyszerûen ezt jelenti: szó nélküli szentséges együttlét. Amikor nem mondunk semmit, hanem két ember együtt van az Úr­ban, a lelki gondozó és lelki gondozottja, egy beteglátogató lelkipásztor és egy beteg em­ber. Megpróbáltam kifejezni, hogy milyen rendkívüli ereje van, amikor az ember nem beszél, csak sugárzik. Ül a betegágy szélén, fogja a beteg kezét, az pedig érzi, hogy en­gem valaki szeret, valaki meglátogat. Van akinek már tényleg nem tudunk semmit mondani, csak csöndben vagyunk. És VAGYUNK. Legfeljebb elmondjuk együtt a Miatyánkot.

Nekem nem az egyetemen tanították meg a nonverbális ciononiát, hanem az új­pesti Károlyi kórházban. Amikor egyszer tényleg nagyon az életem peremén voltam, hol lesüllyedtem, hol felemelkedtem, belé­pett az ajtón a szobámba valaki, az arcát ma is látom, a nevét azóta sem tudom. Nem szólt egy szót sem, pillanatra letérdelt az ágyam mellé - mindenféle belém volt szur­kálva: infúzió, transzfúzió, amit csak akarok -, megfogta a kezemet, amelyik szabad volt, a homlokát a kezembe tette, éreztem a hom­loka melegét. Egy idõ múlva felállt, valami nagy melegség költözött a szívembe, azután fölibém hajolt, azt hiszem, megcsókolta a homlokomat és szó nélkül kiment. Míg élek el nem felejtem.

Bizony, énnekem nagyon sokba került, hogy ezt megtanultam. Nem könyvbõl. A ha­lálom peremén tanultam meg, micsoda hal­latlan sugárzó ereje van az ilyen lelki gondozásnak, amikor egy szó sem esik. Egyetlen szó sem. Valaki ott van az élet-halál pere­mén, a másik letérdel mellé, megfogja a ke­zét, öt percig sugározza a szeretetét, homlo­kon csókolja, és kimegy.

Hiszen mit tudsz tenni valakivel, aki rá­kos és tudja, hogy te is tudod, hogy õ is tud­ja - hazudjunk? - Az ajtóban beigazítjuk az arcunkat, hogy mosolyogjunk? Nem. Többet ér a szó nélküli szeretõ együttlét.

Látjátok, ezt csak a kórházban lehet megtanulni, nagyon mélyen, élet és halál peremén. Amit a Sátán rosszra akart fordí­tani, azt Isten jóra fordította. Tanultam va­lamit, amit könyvbõl nem lehetett volna megtanulni. Azt hiszem, megtanítani sem nagyon, csak felhívni a fiatal generáció fi­gyelmét, hogy bármikor kerülhetnek õk is olyan helyzetbe, amikor átélik ezt. Legalább hadd tudják, hogy van ilyen. Amikor jobb egy szót sem ejteni, csak éppen a másik mel­lett lenni, szavak nélkül és szeretni.

Pál apostol, így mondja: Akik az Istent sze­retik, minden a javukra van (Róm 8,28). Még egy kórházi ágy is a Károlyi kórházban. Így ér össze a fény és az árnyék, a szenvedés és a szavak nélküli szolgálat. Nagy iskolákat kell kijárni, de nem mindig az iskola padjai­ban. A legnagyobb leckét általában nem könyvbõl tanulja az ember, hanem az élet és a halál mezsgyéjén, meg a térdein.'