GILLIGAN ATYA BALLADÁJA

Az öreg páter Gilligan
csak fárad szüntelen,
mert nyája fele ágyba dõlt,
vagy hant alatt pihen.

Leszáll az est, egy székre ül
s tán el is szundikált,
mikor megint hívatja egy
beteg, s õ felkiált:

'Hát nyugtom sincs, sem örömöm
ez örök gyász helyén?'
De rögtön aztán: 'Ó, Uram,
a testem szólt, nem én!'

A székre dõl, letérdepel
s imádkozásba fog,
de álom száll rá, mély, nehéz,
s az égre csillagok.

A számuk lassan millió.
Levélt rezzent a szél;
s míg éjben szunnyad a világ,
az Úr csöndben beszél.

Mikorra szürkül s a veréb
csiriplõ hangja száll,
az öreg páter Gilligan
már ismét talpon áll.

'Jaj, Istenem! aludtam, és
az ember már nem él!'
Kihozza gyorsan a lovát
s elvágtat, mint a szél.

Nem vágtatott így még soha
a láp és szikla közt.
Az asszony nyit neki kaput:
'Atyám, hát visszajött?'

'Meghalt a férjed?' - kérdezi.
'Egy jó órája már.'
Az öreg páter Gilligan
lesújtva, szótlan áll.

'Meghalt, ahogy elment atyám,
madárkaként vígan.'
E szókat hallva térdre hull
az öreg Gilligan:

'Ki csillagos éjt alkotott,
törõdött szívnek írt,
leküldte egyik angyalát,
hogy megsegítsen itt.

Ki bíborfényben tündököl,
s planétákat terel,
megszánt egy apró férget is,
hogy álom nyomta el.'

(fordította: Fükõ Dezsõ)