SZEMBESÜLÉS A LYME-KÓRRAL

Szembesülés a Lyme-kórral



Napsütéses, kora nyári napra ébredtünk. Igazi kiránduló idõ!

Erre jó a szombat, nosza, menjünk valamerre!

Rövid tanakodás után eldöntöttük, hogy Gödöllõ az úti cél,

bejárjuk a csodálatos, arborétumszerû birtokot és megnézzük

Sissy gyönyörû kastélyát. Jókedvûen indultunk, nem volt túl

meleg. Focilabdát is vittünk, jól jön az egy sportos családban!

Néhány órát töltöttünk ezen a mesébe illõ helyen, majd egy

röpke focizás után gazdag élményekkel indultunk haza.

Itthon ment minden tovább a megszokott kerékvágásban.

Egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy erõsen viszket a

csípõm. Nem nagyon törõdtem vele, de amikor már fájt is, az

arra ösztönzött, hogy meg kellene nézni, mi van ott! Mivel nem

láttam hátra, Béla és egy tükör segítségével megállapítottam,

hogy egy féltenyérnyi piros folt látszik. Este volt már, ezért

megbeszéltük, hogy másnap megmutatom az orvosnak. Igen ám,

de akkorra duplájára terebélyesedett a folt, s ijesztõen változott

a színében a sötétebb és a világosabb árnyalat. Ráadásul a házi

orvosunk késõ délután rendelt, így továbbra is az izgatottság és

a fájdalmak közt telt az idõ.

Nem tudom, miért, de a rendelés vége felé került rám a sor.

A doktornõnk ránézett a csípõmre és elkomorodott arccal mondta:

LYME -KÓR! Egyértelmûen látszik a férfitenyér nagyságú,

kokárda sávozású piros folt. Kellõen megijesztett, sürgõsséggel

küldött azért a gyógyszerért, ami akkor nyújt védelmet, ha a

kullancscsípés után 11 napon belül kezdik adagolni. Lázasan

próbáltam visszaemlékezni, s egyértelmûvé vált, hogy Gödöllõn

találkoztam a fertõzött kullanccsal. Érdekes, hogy a kirándulás

után pont 11 nappal kerültem orvoshoz…

Mivel régebben olvastam Makra Ágnes: Kullancscsípéstõl a

maláriáig c. könyvét, eléggé megrémültem a ténytõl! Rohantunk

férjemmel az ügyeletes gyógyszertárba, ahol a patikus átnyújtva

a gyógyszert figyelmeztetett, hogy haladéktalanul kezdjem el

szedni!

Úgy éreztem, mintha nem is velem történne mindez. Tisztában

voltam a lehetséges következményekkel: agyhártyagyulladás és

fokozatos bénulásos állapot. Este került az álom. Nem nagyon

mertünk egymáshoz szólni, Bélával együtt próbáltuk az Úr elé

borítani kétségbeesett gondolatainkat. Szinte bénító volt a jövõm

felõli aggódás!

Másnap felhívtam édesanyámat, testvéreimet és a gyülis ima

riadóláncot. Jó volt tudni, hogy sokan imádkoznak értem!

Csak az Úrban bízhattam, annak ellenére, hogy szedtem az

orvosságot, mivel annyira a határon volt a kezelés kezdete. A

félelem árnyékolta be mindennapjaimat, mi lesz a családommal,

férjemmel, négy gyermekünkkel. Közben ijesztõ jelenségeket

tapasztaltam. Mintha az ujjaimból kiment volna az erõ.

Egyszerûen kiestek a kezembõl a tárgyak. Legyen az bármi,

amit megfogtam, észrevétlenül elejtettem. Nagyon megijedtem,

hogy elkezdõdött az idegrendszeri leépülés! Úgy éreztem,

hogy versenyt futok az idõvel, hiszen a 11. napon kezdtem

el szedni a folyamat visszafordítását szolgáló medicinát.

TUDTAM, HOGY CSAK AZ ÚR SEGÍTHET RAJTAM, a

tabletta az csak „gyógyászati segédeszköz”. A rettenetes

betegség bennem van és csak Isten veheti ki belõlem!

Könyörögtem, fohászkodtam, és ezt tették nagyon drága

testvéreim is.

Feszítõ szorongásban teltek a hetek. A bizonytalanság

bénító súlyként akart összemorzsolni. Csak a hit és a remény

tartotta bennem a lelket: az az Úr, akiben hiszek, olyan Isten,

aki mindenható hatalmánál fogva bármit megtehet! Az Õ

kezében tudtam az életem.

Hosszú, nyomasztó idõszak telt el, amikor felfedeztem,

hogy nincs fájdalom, nincs körkörös, piros folt, nincsenek

potyogó konyhaeszközök. Vajon meggyógyultam?

Próbáltam ráállni és elhinni, hogy mennyei Atyám cselekedett.

Ha ismerõsök kérdeztek hogylétem felõl, azt válaszoltam,

már jól vagyok! Dicsõség az Úrnak!

Az idõ múlásával egyre biztosabb voltam benne, hogy

TUDOM, KINEK HITTEM! Isten az Úr, aki a hajszálon

múló életeket is meg tudja menteni! Õ az én gyógyítóm,

Õ az én megtartóm és szabadítóm!

Körülbelül 8 év távlatában is ezt vallom: az Úr az Isten!

Jézus Krisztus él, aki az út az Atyához. Csak benne lehet

reménységünk!

Guti Tünde

2009. július