QUO VADIS?

Hová mész, Uram?
Ne hagyj el minket!
Te vagy, ki kicsinyes lelkünkbe
Szavával hitet hintett.

Sokak szerint nem létezel.
Kínhalálod óta eltelt kétezer év,
S egyre kevesebben érzik át
Az áldozatot, a szenvedést,
Ami által megváltottál a bûntõl.
Minden ember Téged hív,
Miközben bánatában szûköl,
Mégsem hiszi, hogy valóban vagy.
Ha elmúlnak a sötét napok,
S terhük már nem oly’ nagy,
Felednek nyomban,
Már nem említenek
Sem gondolatban, sem szóban.
Nem hiszik,
Hogy itt jártál az Atya fiaként,
S hogy elszenvedted a kínt,
Mi bûnbocsánatot adott.
Azt sem hiszik,
Hogy a napfény szárítja fel
A harmatot,
Hogy a napra következik az éj,
Hogy õsszel lehull a falevél,
Hogy tavaszra jön a nyár,
S hogy Nálad örök élet vár.
Igen, a szabad akarat
Megvastagítja a falat,
Mi elválaszt Tõled.
De az embernek tudnia kell,
Aki gondolkodik, annak fõleg,
Hogy odafönn minden mérlegen méretik.
És nincs több életünk, nincs második,
Ahol jóvá tehetnénk hibáinkat.
Minden perc, óra és nap
Közelebb visz a véghez,
S a kapuban vár valaki,
Aki egyre kérdez:
Megbántad-e bûnödet,
Vagy szívedben még ott a gyûlölet?
S ha valaki könnyûnek találtatik,
Rá örök szenvedés vár.
Számára nem lesz megváltás a halál.

Hová mész, Uram?
Ne hagyj el minket!
Add, hogy minden tekintet
Forduljon Feléd,
S hogy mindenki
Neked köszönje meg
Rövid földi életét.