MIKOR MÉG...

Mikor még a világ vad hernyója voltam,
Isten már látta a bennem lakó lepkét.
Ez idáig mély sebeimet gyászoltam.
Könnyekkel áztattam az õsi igét,
De mostanra bánom a lerágott leveleket,
Megtépett, Istennek tetszõ virág szirmokat.
Sajnálom a megannyi megbántott lelket
S hitemben égig emelt ördögi halmokat.
Ma már könnyekbe zárom a múlt fájdalmát,
Véremmel bizonyítom, hogy az övé vagyok.
Csodálom mennyei tetteit s hatalmát.
Szeretete unos-untalan, rám ragyog!
Nincs idõ, nincs erõ, mi viszonozhatná,
Csak karomat kitárni és várni, hogy átöleljen.