CSEND

A sötét, a mélység eloltja lámpását
s bevonja, öleli fekete vén társát,
a Földet.
Ülök fent az ormon s mellémtelepedik
a csend, amely csak amúgy sötétlik
az éjben.
Madárdalolás, erdõsusogás,
lélekmelegítõ patakcsobogás
már nincsen.
Nincs pásztorsíp magasztos zenéje,
nincs kolompok érces csengetése.
Minden,
minden elhal, lassan visszavonul,
s lelkemre magányos, sötét bánat szorul,
félek.
Félek a másnap sötétlõ titkától,
félek a jövõ bizonytalanságától,
félek...
Félek a naptól, a virágos réttõl,
irtózom az üde levegõtöl,
égtõl,
kéktõl, zöldtõl, avartól,
s a friss, reggeli harmattól.
Miért?
Miért e sok kétely,
irtózat, s bûnös métely?
Mi ez?
Hol van a mindenségnek Atyja,
aki most engem megnyugtatna,
kérdem.
És ekkor az égen, mely sûrû és sötét
megjelenik egy sebhelyes, fényes kéz
és ír.
Írja az igét, az igazat, a valót
és szólít, hogy imádjam a mindenhatót.
És hív:
ember, kit nyom a bûnnek terhe,
ki a világi fáradtsággal telve
élsz,
állj meg bûnnel telt utadon.
Jöjj hozzám, nálam van nyugalom.
Félsz?
Ne félj! Én mindig elkísérlek,
csöndes nyugalmammal átölellek téged
csak jöjj!
Jöjj hozzám, gyermekem,
bûneidet én mind elveszem.
Kiáltsd:
Ó, Uram, Teremtõm, Istenem,
a Te kezedbe teszem életem,
hogy megváltsd.

Az ormon most még sûrûbb a csend.
Csend van kint és csend van már bent
a lélekben,
az életben,
a tájban,
a sûrû, fekete éjszakában.