ÕSZ

Õsz van.
A hûvös alkonyban lustán megindul a szél.
Tétován bolyong, s türelemmel kísér
mindent utolsó utjára.
Elmennek a virágok,
el a sok falevél.
El a zöld mezõ, és nyugodni tér
a természet sok piciny világaq
s a buja zöld helyett a természet kopára
ül a helyébe
s küld derûs égre
sírdogáló felhõt,
szerényen kesergõt.

Õsz van.
A szél mind egyre jobban tombol,
száguld a szûk utcán,
majd egyik saroktól
megfordul, hogy újult erõvel rohanjon
ádázul, újra vissza,
mintha hívna, hogy kövesd,
becézgesd, dédelgesd õt,
a mindenható, vad szellõt,
az õsz lovagját, urát.

Õsz van.
Eljött a ter,észet zord alkonya,
vége, kegyetlen eltávozása,
készülõdése az újra, a szépre,
amit lát majd télen a csöndes álmába,
titkos barlangjába...
Jeges magányába.