A KERESZT LÁBÁNÁL

Uram, itt állok elõtted
véres, durva, alig gyalult
kereszted elõtt.
Döbbenten állok és nem
akarom elhinni azt,
hogy ide juttattalak.

Emlékszem a koszos jászolodra,
a düledezõ istállóra,
bölcsekre, pásztorokra...
Mindenre emlékszem, Uram.
Úgy éreztem akkor, hogy
végre megtörtént a csoda.
Elhittem, hogy megszületett
a szabadító, Izrael szabadítója.
Láttalak késõbb a Jordánnál,
az Olajfák hegyén, a templomban,
- elárulok, kissé furcsáltam a dolgot -
de még akkor sem gondoltam,
hogy ilyen korai lesz a halálod.

Uram, én csalódtam.
És sírtam is,
amikor láttalak, hogy halálra keresnek,
majd láttam, hogy cipeled a véres keresztet.
Ez nagyon fájt.
De mégfájóbb volt rájönni arra,
hogy én juttattalak ide.
Pedig én csepp vagyok a tengerben,
és mégis a hóhéroddá váltam,
mert vad szenvedéllyel
'feszítsd meg'-et kiáltottam.

Most itt állok kereszted elõtt.
Próbálom jóvá tenni vétkemet,
de nem lehet... elvégeztetett...
Nem tehetek mást; elfogadom
lesújtó bûnérzetemet - keresztemet.
Tudom, a Tiéd fájdalmasabb
és sokkal nehezebb.
Tudom, a célod magasztosabb
és tetteddel örökre magadhoz láncoltad
teremtményedet... bûnös gyermekedet.

Ó bocsásd meg,
hogy a hóhéroddá váltam.
Irgalmad lehellete érintse szívem.
Kegyelmed gazdagságából
áradjon rám is.
És támadj fel,
támadj fel bennem, Krisztusom.
Kelj életre, kérlek, e poredényben.