A VÁNDOR

Vándorlok az élet országutján,
a ruhám már kopott és szakadt,
a lábamon a cipö is kopott már,
engedi látatni lábamat.

Az életem tövisektöl tépett
alig vonszolom már magamat,
a szivem is bántásoktól sebzett
nincs ki nekem békességet ad.

Meddig kell még vánszorogva járjak?
Meddig tart még e földi nyomor?
Meddig leszek megvetett s lenézett?
meddig nem találom othonom?

S hogy igy elmerengve én magamban
koptatom a rögös utakat
látok én az életuton jönni
egy csillogó reménysugarat.

Két kezét oly kérön felém nyujtja
lesegiti venni terhemet.
Oly kedvesen,és szánakozva mondja:
jöjj,pihenj meg nállam gyermekem.

Ránézek,a szivem ég a vágytól
hogy megimerjem,megtudjam ki Ö?
Ki az,Aki kezét felém nyujtja,
s nem vet meg egy szegény szenvedöt?

Látom hogy a homloka még vérzik
kezén-lábán ott a szeghelye,
oldalán a lándzsa helye látszik, s eljött hogy bünterhem elvegye.

Én vagyok,ki ujj reménnyel éltet,
érted hordom én a sebhelyet.
Feláldoztam érted életemet
Jézusnak neveznek engemet.

Életvizet s táplálékot adok
aki hozzám megfáradtan jön
nem mondom hogy sima lessz az utad,
hogy nem töri fel rög a lábaid.

De,én mindig ott leszek melletted
segitlek én vinni terheid.
Már,nem egyedül,hanem ketten járjuk
az életnek rögös utjait.

van már Aki kezét felém nyujtja,
Ki letörli izzadt homlokom.
Könnyebb igy a keresztemet vinni,
s a végcélnál vár rám JÉZUSOM!