A SZABADÍTÓ
Szerzõ: Wilhelm Busch
Wilhelm Busch: A SZABADÍTÓ
Harlem! New York négernegyede! Annak, aki elõször jár itt, megdöbbentõ benyomás. Afrika és nyugati civilizáció keveréke amerikai talajon.
Zsebemben a meghívó egy klubba, ahol fekete professzor fog elõadást tartani. Kissé elfogódottan lépek be a pazar épület széles ajtaján. A hallban elegáns hölgyek, urak jól szabott öltönyben...
A professzor amerikai faji problémákról beszél... Kicsit nehezen értem az akcentusát... Gondolataim elkalandoznak: ...micsoda utat tettek meg ezek a jogfosztott rabszolgák, mire olyanok lettek, mint a körülöttem ülõ gazdagok!
Teljesen elveszítem a professzor beszédének fonalát. Hogy is történt a változás? Hát igen! Fellépett a neves elnök, Lincoln Ábrahám. Hosszú, borzalmas és véres háborút folytatott az USA déli államai ellen - iszonyú polgárháborút. De az eredmény az államok egysége és a rabszolgák szabadsága lett.
Felriadok. A professzor befejezte a beszédét.
A tömegben lemegyek a lépcsõn a hallba. Ott szemembe ötlik valami: egy márvány emlékmû, szikár ember szobra. Megállok elõtte. Vajon ki lehet? Hiszen nem is néger. No, persze, fehér márványból alakítva a színes bõrû is fehér lenne. Az arcvonások viszont félreérthetetlenül fehér embert mutatnak.
Elámulok. Ilyen faji ellentétek mellett a négerek felállítják egy fehér ember szobrát a klubházukban?
Ki lehet ez a személy?
Megragadom az éppen ott haladó fiatal úriember karját, és gyatra angol tudásommal eldadogom neki a kérdést, hogy kinek a szobra ez.
És most valami különös történik, amit soha nem fogok elfelejteni: a fiatalember megáll a szobor elõtt, sokáig, szinte átszellemülten nézi, aztán így szól: 'Ez Lincoln Ábrahám, a mi szabadítónk.' Olyan ünnepélyesen ejti a szavakat, hogy mélyen megilletõdöm.
Valóságos áhítattal áll az emlékmû elõtt. Kezét keresztbe teszi a mellén, és halkan egyre ismételgeti: Lincoln Ábrahám, a mi szabadítónk.
Tekintetem a fiatalemberrõl a szoborra siklik. Milyen különös - gondolom -, valamikor egy férfi véres csatamezõn harcolt. Ez az ifjú nem volt ott jelen, egyáltalán nem is élt még. De: hogy ma mint szabad ember itt állhat felemelt fejjel, azt ennek a véres küzdelemnek és Lincoln Ábrahámnak köszönheti.
Lassan továbbhaladok. Amikor még egyszer visszatekintek, látom, hogy a fiatalember még mindig ott áll elragadtatva Lincoln szobra elõtt.
És átjárja bensõmet a gondolat: így, pontosan így állunk mi, keresztények Krisztus keresztje elõtt. Nem voltunk ott, amikor Isten Fia a Golgota véres harcmezején küzdött. Egyáltalán, még nem is éltünk akkor. És mégis: hogy arcunkat felemelve az Atya elé léphetünk, hogy megváltásban lehet részünk a világ, sátán és halál rabszolgaságából, azt az Õ küzdelmének köszönhetjük. Igen, Jézus a mi szabadítónk.
Egy ének szavai jutnak eszembe: 'Engem is, engem is megváltott Õ...'
S mint az a fiatal néger Lincoln szobra elõtt, úgy álltam lélekben a Golgota keresztje elõtt: Jézus, a mi szabadítónk!
Az éjszakai utcán gyalog mentem vissza a hotelbe. New York nyugtalan forgalma lármásan hullámzott körülöttem. Senki nem vette észre, ahogy csendesen, boldogan dúdoltam:
'Ha a keresztre néz szemem,
melyen a menny Királya halt,
legdrágább kincsem megvetem,
és gõgöm is, könnyezve rajt...'
(Wilhelm Busch: Variációk egy témára c. könyvbõl)
Harlem! New York négernegyede! Annak, aki elõször jár itt, megdöbbentõ benyomás. Afrika és nyugati civilizáció keveréke amerikai talajon.
Zsebemben a meghívó egy klubba, ahol fekete professzor fog elõadást tartani. Kissé elfogódottan lépek be a pazar épület széles ajtaján. A hallban elegáns hölgyek, urak jól szabott öltönyben...
A professzor amerikai faji problémákról beszél... Kicsit nehezen értem az akcentusát... Gondolataim elkalandoznak: ...micsoda utat tettek meg ezek a jogfosztott rabszolgák, mire olyanok lettek, mint a körülöttem ülõ gazdagok!
Teljesen elveszítem a professzor beszédének fonalát. Hogy is történt a változás? Hát igen! Fellépett a neves elnök, Lincoln Ábrahám. Hosszú, borzalmas és véres háborút folytatott az USA déli államai ellen - iszonyú polgárháborút. De az eredmény az államok egysége és a rabszolgák szabadsága lett.
Felriadok. A professzor befejezte a beszédét.
A tömegben lemegyek a lépcsõn a hallba. Ott szemembe ötlik valami: egy márvány emlékmû, szikár ember szobra. Megállok elõtte. Vajon ki lehet? Hiszen nem is néger. No, persze, fehér márványból alakítva a színes bõrû is fehér lenne. Az arcvonások viszont félreérthetetlenül fehér embert mutatnak.
Elámulok. Ilyen faji ellentétek mellett a négerek felállítják egy fehér ember szobrát a klubházukban?
Ki lehet ez a személy?
Megragadom az éppen ott haladó fiatal úriember karját, és gyatra angol tudásommal eldadogom neki a kérdést, hogy kinek a szobra ez.
És most valami különös történik, amit soha nem fogok elfelejteni: a fiatalember megáll a szobor elõtt, sokáig, szinte átszellemülten nézi, aztán így szól: 'Ez Lincoln Ábrahám, a mi szabadítónk.' Olyan ünnepélyesen ejti a szavakat, hogy mélyen megilletõdöm.
Valóságos áhítattal áll az emlékmû elõtt. Kezét keresztbe teszi a mellén, és halkan egyre ismételgeti: Lincoln Ábrahám, a mi szabadítónk.
Tekintetem a fiatalemberrõl a szoborra siklik. Milyen különös - gondolom -, valamikor egy férfi véres csatamezõn harcolt. Ez az ifjú nem volt ott jelen, egyáltalán nem is élt még. De: hogy ma mint szabad ember itt állhat felemelt fejjel, azt ennek a véres küzdelemnek és Lincoln Ábrahámnak köszönheti.
Lassan továbbhaladok. Amikor még egyszer visszatekintek, látom, hogy a fiatalember még mindig ott áll elragadtatva Lincoln szobra elõtt.
És átjárja bensõmet a gondolat: így, pontosan így állunk mi, keresztények Krisztus keresztje elõtt. Nem voltunk ott, amikor Isten Fia a Golgota véres harcmezején küzdött. Egyáltalán, még nem is éltünk akkor. És mégis: hogy arcunkat felemelve az Atya elé léphetünk, hogy megváltásban lehet részünk a világ, sátán és halál rabszolgaságából, azt az Õ küzdelmének köszönhetjük. Igen, Jézus a mi szabadítónk.
Egy ének szavai jutnak eszembe: 'Engem is, engem is megváltott Õ...'
S mint az a fiatal néger Lincoln szobra elõtt, úgy álltam lélekben a Golgota keresztje elõtt: Jézus, a mi szabadítónk!
Az éjszakai utcán gyalog mentem vissza a hotelbe. New York nyugtalan forgalma lármásan hullámzott körülöttem. Senki nem vette észre, ahogy csendesen, boldogan dúdoltam:
'Ha a keresztre néz szemem,
melyen a menny Királya halt,
legdrágább kincsem megvetem,
és gõgöm is, könnyezve rajt...'
(Wilhelm Busch: Variációk egy témára c. könyvbõl)
Kedvenc fórumom:
Zenedoboz:
Kimelt linkek
A weboldalt készítette, és üzemelteti: Deli-Szabó Sándor