A NAGY TITOK

Elég! Mondtam Illéssel összerogyva
És ültem fájón, csendesen zokogva.
Elég Uram! Elfáradtam már,
S ha visszanézek sok, elvesztett csatán,
Miért volt a harc, a küzdelem?
-Most leteszem elbukott életem.
Vedd el Uram és tedd, amit akarsz!
Látod, nem arattam fényes diadalt:
Pedig mennyi álom, remény
Lelkesített az út kezdetén.
Hittem, hogy az út végén mint gyõztes,
Emelt fõvel állok meg elõtted.
S most megkopott hitem rongyaiba bújva
Remegve mondom utolsó imám,
Százszorosan érezve minden kínt,
Sír bennem minden, minden ami fáj.
-Mondtam, mondtam még sokáig
és én nem is tudom,
Szívem keserû forrásából,
Mily szavak buggyantak ajkamon.
S mint idétlen, ki elvesztett mindent,
Amiért már százszor fizetett,
Üres kezeim az ég felé tártam.
Isten! Én vagyok elveszett gyermeked!
-Most nincs elõttem út tovább,
Fáradt fejem a porba hajtom:
Te akartad, hogy higgyek Benned,
Mégis elveszett, elbukott a harcom.
- És ott az útszéli homokban
Mint elszálló, könnyû fuvalom,
Valószerûtlen neszt hallottam, és
Csitult a kín, enyhült a fájdalom.
Az idõtlen idõbõl hullt reám
Az éltetadó, megújult remény, tartalmat kapott újra az élet,
Szépséget, mint az út kezdetén.
Percrõl-percre új erõt kaptam,
Míg vonult elõttem az emlékezet:
Isten lelke megpihent rajtam,
Mint a hórebi sziklák szirjei felett.
- Mit csinálsz itt? Kérdezte tõlem is.
- Mit csinálsz itt? Lelked miért zokog?
Hát nem ismertél meg a Karmelen?
Félelemre lehet-e okod?
- Tovább küldött úgy, mint ahogy Illést,
- És feltárult elõttem a nagy titok:
- A Karmel hegyi gyõzelem nagy hõse
Nem Illés volt, és nem is én vagyok.