AMI MÉG MEGMARADT EMLÉKEIM KOSARÁBAN

Gyermekségem éveire, ha ma visszanézek,
felsejlik a messze múltból, kis családi fészek.
Cseréptetõs kicsi ház volt, heten éltünk benne,
föld-padlójú szoba, konyha, s családunk a lelke.
Kemence volt a szobában, meg asztali tûzhely,
éjjel, hálószoba volt az, nappal, cipészmûhely.
Apám csizmadia mester, csizmát, cipõt foldott,
így a család, bizony sokszor, lyukas cipõt hordott.
Mert ha másét javította, pénzt is kapott érte,
lyukas cipõnk javítását, mindig csak ígérte.
Szobánkba egy kis ablakon áradt, a nap fénye,
borús napokon jó anyám, volt a szobánk fénye.
Így morzsoltuk az éveket, két szülõ, öt gyermek,
bútorunk csupán két ágy volt, s asztal a fal mellett.
Számunkra a kárpitos ágy, csak rózsaszín álom,
jót aludtunk, friss szalmával tömött szalmazsákon.
Bár az ágyon az öt gyermek, csak keresztben fért el,
mi mégsem cseréltünk volna, király gyermekével.
Ételünk is egyszerû volt, eléggé szegényes,
ínséges napok is voltak, többször voltam éhes.
Apám télen korán reggel, már cipõt javított,
petróleumlámpa fénye, gyéren világított.
Aztán egy nap ágynak esett: forró lázas testtel,
fél év múltán, tüdõbajban, fiatalon hunyt el.
Anyám korán megözvegyült, körötte öt gyermek,
birkózott a szegénységgel, míg a napok teltek.
Évek múlva, mi nagyobbak, már dolgozni jártunk,
ám a messze távolból is, mindig haza vágytunk.
Míg egy súlyos árvíz nyomán, házunk összeomlott,
s többé nem láthatta szemünk, a kedves kis otthont.
Sok évtized múlt az óta, már csak hárman élünk,
szüleink sírban pihennek, és két hû testvérünk.
Azóta már nagyobb ház áll, régi házunk helyén,
réginek sok szép emléke, így tolult ma elém.
Megváltómtól üdvöt kaptam, Nevét áldom érte,
Nála szebb, örök hajlék vár, hiszen meg ígérte!
Mindezt tanulságul írtam, hazám sok fiának,
szegényei mindig voltak, s lesznek e hazának.

Pecznyík Pál
Celldömölk
2001.