AZ ISMERETLEN ISTENNEK

Rideg templomok hideg kõoltárain
Ellobban naponként az áldozati láng.
Nem úgy, mint tette egykoron Káin,
Féltve rejtegette mindene legjavát.
Itt naponként, zord kõ-istenek elõtt
Hamu lesz mi szemnek legkedvesebb,
Reménységgel töltve el a szenvedõt.
Nem ég már oly tüzesen a fájó seb.
De idõmultával a hideg kõ-tekintet
Nem enyhül, nem mozdul a kõ-szív,
Meggyötört szívedbe nem önt új hitet.
A remény a holnapért már nem vív.

Minden ember igaz Isten-közelre vágyik,
Félni vagy szeretni akar mindenképp.
Ha egyik napja borús, derûs a másik,
Ott kísért a régen bukott ember-kép.
Csak közömbös ne legyen sohasem,
Mert dermedt kõvé válik a szív is ott
Hol szó nem hangzik messze, kedvesen,
És az ember védtelen, magára hagyott.
Rideg kõtemplomok kõoltárai között
Naponként lobban fel az áldozati láng,
Ide a kõhalál már régen beköltözött,
Soha, egyetlen könnyet meg nem szánt.
De ott emelkedik a legszerényebb oltár,
Hatalmasok figyelmét elkerüli messze
Pedig ezrek szíve-melege is volt már,
S várják milliók, holnap vajon lesz-e?
Szívük tartja ott, a nagy oltárok között
Az örök, élõ, ismeretlen Isten oszlopát,
Mert vele e kõtemplomokba beköltözött
Az élet, s leltek benne áldott új hazát,
Mert az ismeretlen Isten szeretni tud,
S ha ezer kõoltár emelkedik is ég felé,
Békességben visz oda az egyetlen út,
Mert az élet Övé, az ismeretlen Istené!

Budapest, 1964. augusztus 9.