ÉS HÁTRAFORDULT AZ ÚR ...

Lk.22,61.

Azt hitte, õ már tántoríthatatlan!
Hogy Mesterét a sírig el nem hagyja,
hogy életét örökre neki adja:
Óh, mily kevélyen s lángolón fogadta!
De a kísértés elsõ viharában
a gyászos éjen mégis megtagadta!

Azt hitte, õ már hívebb mint a többi,
erõt a Sátán nem vesz többé rajta.
Kõszikla õ, s bár pokol vésze zúghat,
hûségét semmi meg nem ingathatja.
És jött az éj, a borzasztó, az átkos ...
s õ Mesterét háromszor megtagadta.

S egyszercsak ... hátranéz a drága Mester.
Szelíd szemének fénye könnyben égett,
s a hûtlen Péter feljajdul zokogva.
Olvad a szív, a kérges és mogorva,
az érdek és az önzés semmivé lett.
Hát így mit ér, hát így mit hoz az élet?!

Csak ezt az órát meg ne érte volna
És hullt a könny ... a legszentebb, mi hullhat:
a bûnbánatnak tiszta drágagyöngye.
Aranyszínûvé vált a föld göröngye,
az égbolt is más csillagfényben égett,
és - fordulóhoz ért egy emberélet!

S az, ami eddig csak méregpohár volt
csodák csodája - ontja már a mézet.
S ez mind azért, mert némán, megbocsátón
a drága Mester - egyszer hátranézett.

Óh, én is hittem - semmi meg nem ingat,
hûségem szentebb minden földi vágynál,
erõsebb minden földi köteléknél,
nem áll meg többé sírnál és halálnál.
Hittem, hogy Krisztus mindenem a földön,
szerelmem még a tengernél is mélyebb,
Õ nékem Út, az Igazság s az Élet,
nagyobb kincs minden csillogó aranynál,
drágább mint minden cél, mint minden álom,
drágább a Mester, drágább - önmagamnál!

Hogy Övé lettem sírig, mindörökre,
Óh, - én is százszor esküvel fogadtam
és a futásban mégis elmaradtam.
Szent eskümet - óh, hányszor elfeledtem,
s hû Mesterem - de sokszor megtagadtam!

S hogy mostan mégis ott járok nyomában,
nem vitt erõszak, semmiféle kényszer.
Csak - Õ rám nézett szép, szelíd szemével
és szívem összedobbant a szívével!
Mert kõszívemnek elzárt börtönébe
nem juthatott be semmi más igézet,
csak az rázott fel, az teremtett újjá,
hogy hûtlenségem átkos éjjelében
a drága Mester egyszer - hátranézett.