JÁNOS EVANGÉLIUMA

JÁNOS EVANGÉLIUMA

Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,
És összedugják tündöklõ fejük
Bölcsõ körül, mint a háromkirályok,
Rájok a Gyermek glóriája süt.
A gyermeké, ki rejtelmesen bár
S természetfölöttin fogantatott:
De fogantatott mégis, született
S emberi lényként, tehetetlenül,
Babusgatásra várón ott piheg.
A gyermek, a nõ örök anya-álma,
Szív-alatti sötétbõl kicsírázott
Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa
Sugárkörébe. Bús állati pára
Lebeg körötte: a föld gõz-köre.
A dicsfény e bús köddel küszködik.
Angyal-ének, csillagfény, pásztorok
S induló végtelen karácsonyok,
Vad világban végtelen örömök
Lobognak, zengnek - mégis köd a köd.
S mindez olyan nyomorún emberi
S még az angyalok Jóakarata,
Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül.
Nem tud gyermekrõl és nem tud anyáról,
Nem születésrõl, nem fogantatásról,
Csillag, csecsemõ, angyalok kara,
Jászol, jászol-szag, - József, Mária,
Rongy és pólya, királyok, pásztorok,
Induló végtelen karácsonyok:
Nem érdeklik - vagy mint rostán a szem
Kihull az õ külön történetébõl,
Kihull mindez, és mindez idegen,
Apró, földízû, emberi dolog.
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!
János, evangelista, negyedik,
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben
S a fénytelen örvény fölé hajol.
És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényébõl a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verõn,
Hogy megrendül a Mindenség szive:

Kezdetben vala az Ige,
S az Ige testté lõn.