MEGMÉRHETETLEN ÁLDOZATOD, JÉZUS!
Kárász Izabella
Becsukott szívem kinyitja, hogy éljek..
Becsukja, hogyha én nyitnám ki, s némán
Magamra hagy a végtelen, a csendes
Arénán...
Elveszi tõlem, kik nem is enyéim,
Mert az övéi, és engem szerettek...
Szívem virágát tépni hagyja galád
Kezeknek...
Megsebesített kezemmel ha vertem
Drága kezébe vas-szöget, kitárta,
Szögem kihúzta, megtérõ lelkemet
Várta...
S hogy ne csak akkor legyen övé lelkem,
Mikor az élet kegyetlen kifosztott,
Leveszi rólam mázsányi nagy terhem,
A gondot...
Sokszor kidob az élet színpadára,
Hogy megfigyelje, áll-e fogadásom,
Az õ képében az õ akaratját
Játszom?...
Sokszor hiába kerestem. Az esti
Végtelen árnyak elrabolják tõlem,
Hogy visszaadják a nehéz, a fájó
Idõkben...
Megmérhetetlen áldozatod, Jézus,
Rám adja Péntek fekete palástját,
Hogy Húsvét jöttén majd megossza vélem
A pálmát...
S mert valamikor vérét adta értem
Önnönmagának feláldoztatásán,
Ezért életem nem kímélve, várom
A vártán.