OLAJFÁK HEGYÉN (NAGYCSÜTÖRTÖKÖN)

Az Olajfák ágán égi árnyak ülnek,
a madarak lombok közé menekültek,
csend honolt a földön, nyugalom az égen,
csak Isten Fiának szomorú szívében
volt a bánat ébren.

Három jó tanítvány, szeretõ baráti,
egyedül jövének éltére vigyázni.
De õk is behunyták elfáradt szemüket
s nem volt más fenn immár ég alatt, föld felett
csak Õ s a gyûlölet.

Óh, a gyûlöletnek nincsen nyugovása,
míg el nem oltódik vérre szomjúzása!
Csak a szeretetnek mécse olyan halvány,
mint a lehanyatló hol az égnek alján
hajnal pirulatján.

Vér gyöngyözött Jézus homlokán a kínban,
s a három tanítvány ott aludt nyugodtan,
nem sietett hozzá vigasztaló szóval,
hulló verítéket fölszárító csókkal,
ölelõ karokkal.

Óh, ha én ott lettem volna akkor Véle,
leborultam volna szorongó keblére,
értünk fájó szívét betakartam volna,
mint a madár fészkét susogó fa lombja,
örök szeretetbe, örök fájdalomba! ...