ROZOGA HÁZ

Rozoga ház a mi testünk
tetszett vagy nem, beleestünk.
Semmit nem ad, mindig csak kér,
semminél mégis többet ér?
Benne élünk járunk – kelünk,
halálunkig a lakhelyünk.
Szem – ablakán kitekintünk,
távozóknak búcsút intünk.
Elég rozoga a házunk
néha felszökken a lázunk.
Forró nyárban is didergünk,
verejtékben fürdik testünk.
E rozoga kis hajlékra
becses nevünk is felírva.
Csak egyedül lakunk benne,
két személynek már szûk lenne.
Benne: sosem unatkozunk,
reggeltõl estig dolgozunk.
Ha meg utazni van kedvünk,
házunkkal kell útra kelnünk.
Ahogy múlnak napok, évek,
földi viskónk egyre vénebb.
Egyszer itt fáj, egyszer ott fáj,
rozoga ez az alkotmány.
Ház fedelét már dér lepi,
lábazata roggyan neki.
Egyre inkább rozoga lesz,
fala itt – ott már repedez.
A kõmûves tatarozza,
kis idõre rendbe hozza.
De bármit cselekszik vele,
házunk csak roskad lefele.
S ha romba dõl, mi lesz véle?
Kiviszik a temetõbe.
De lelkünk él, mennyekbe száll,
Urunk trónja elõtt megáll.
Elmondja hála – imáját,
és átveszi fény – ruháját.
Ott már nem dõl össze házunk,
örök nyárban sose fázunk!

Pecznyík Pál
Celldömölk, 1998. XII. 10.