SÍR A GYERMEK

Édesanyám? Sír a gyermek,
csak csonkja van, két kezemnek,
minden újam, lerotthadott,
beteg és éhes is vagyok.
Vigasztalja édesanyja,
szemébõl hull könny patakja,
hiszen õ is, leprás szegény,
csak nyílás van, orra helyén.
Minden tagját kór emészti,
még fiatal, s vénnek néz ki.
Kihullt szép hajkoronája,
elnyûtt, rongyos a ruhája.

Így tengetik életüket,
lepra emészti testüket.
Sokan, szülõk nélkül, árván,
ki indul meg, sorsuk láttán?
Segítséget tõlünk várnak,
koldusai, a világnak!
Nem ülhetnek, mint sok gyermek,
dúsan rakott asztal mellett,
melyen mindent megtalálnak,
s válogatva, csak turkálnak.

Nekik nincsen nagy igényük,
szeretetre vágyik szívük,
mely õket is számba veszi,
nem utálja, de szereti.
Ne csak magunk javát nézzük,
indítson meg, szenvedésük!
Bárcsak úgy szeretnénk õket,
miként saját gyermekünket,
hogy fájdalom s könnybarázdált
kis arcukon, mosolyt látnánk.

Pecznyík Pál
1985.