VÁDOL A SZÍVEM

Mikor az értelem szerint
már mindenhol csend van,
mikor a látszat az, hogy
minden nagyon jól van,
mikor a külvilág
már szentnek nyilvánít
és mindenki úgy néz rám,
mint aki világít,
akkor a szívembõl feltõr a vád
s minden képzeletbabért
egy szálig kivág.

És szól a vád irgalmatlanul.
Vádol, gyötör,
megaláz lankadatlanul:
ki vagy te ember, ki áltatod magad?
A saját életed nem Megváltót tagad?
Ember elhiheti, hogy fehér a ruhád,
beszélhetnek rólad és vegyék a példád.
Becsaphatsz ezreket hamis életeddel,
de nem játszhatsz ily módon
az örök Istennel.

A vád nehéz.
Súlyos minden szava.
Bensõttépõ minden gondolata.
Ki vagy te ember?
Hát ki vagy voltaképpen?
Nem ott születtél a
világteremtésben?
Nem Isten az Atyád?
Hát Tõle jön az élet,
Tõle jön az áldás,
az öröm,
de Tõle jön a méltó ítélet.
Nem félsz a jelentõl?
Nem félsz a jövõtõl?
Nem félsz magától a
Mindenható Istentõl?

A vád súlya alatt
megremeg a térdem.
Elakad a szavam,
elveszek, úgy érzem.
Egy álszent életnek
nincs jövõje Nálad,
Uram, törj össze kérlek...
És köszönöm a vádat...
Köszönöm a vádat...