VALAMIT NEM ÉRTEK

Régóta ismerlek már Istenem,
S egyre halkulnak bennem a ?miértek?,
de homályos elmém bárhogy derül is,
valamit most nem értek.

Tudom, szereted minden mûvedet,
mert minden mûved nagyszerû, remek.
Szereted a virágot, hisz színében
a mennynek színei tündöklenek.

Szereted a csillagot, tiszta, fényes.
A követ is: ház lesz, véd, enyhet ad.
A harmatot, a forrást: makulátlan.
S mert szótlan terem, a füvet s a fát.

Az állatot, mert törvények szerint él,
s mint az ember, testvérbe nem harap.
A szitakötõt, fecskét, sast, galambot,
méhet, s minden zümmögõ bogarat.

Mik a márvány száz színét ragyogják,
s hímporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha.
Szereted a gyermeket, mert az arcán
az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden mûved, hát hogyne szeretnéd!
Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt.
De engem, aki szégyenedre válok,
ezt nem értem, hogy miért szeretsz!?