ZÁKEUS MONOLÓGJA

Bácsi Sándor: ZÁKEUS MONOLÓGJA

Fel kellett hát másznom a fára...
Bár olyan kínos köznevetség
tárgyává lenni akkor, ha az alattam nyüzsgõk
kicsit féltek tõlem és nagyon megvetettek.
Rang és méltóság nélkül kiszolgáltatott lettem.

De ott lent körülvettek a tarka köntösök,
fehérlõ köntösök, meg piszkos köntösök,
bennük a széles vállak, magasló termetek,
dagadó mellek, egzaltált széleskarú gesztusok,
nagy emberek, akik között az érkezõ,
szelíden érkezõ Krisztus úgy elveszett.

Mert eltakarták a büszke, lelkesült
széles vállak, dagadó mellek,
és egzaltáltan mozduló karok...
...És eltakarta törpeségem.
A mindig földre nézõ tekintetem,
a vámszedõ asztalra görnyedõ hátam,
a haszonért remegõ kezem,
a mindennapokért rettegõ szívem,
másokat rövidítõ hitványságom.
Fel kellett hát másznom a fára,
- hogy az út-porból felemeljem,
napfényre tartsam arcomat,
- a káoszt, ami dúlta lelkem,
kivetettségem elfelejtsem,

- valahol mélyen nagyon égett
hogy megmentõre van szükségem,
ki kötéseimbõl feloldoz.

És jött. Fölnézett. Meghõköltem,
hogy majd a lombok eltakarnak.
De akkor Õ ott megszólított:
Zákeus! Nálad vacsorázom.

Nem is tudom, hogyan kerültem
a lomb közül le, oldalára,
hogy átadjam a szívem, házam,
megtisztítsam az orozottól
vagyonomat, és felajánljam...
...Elinduljak új utamon.